Add a Startlaphoz! Add a startlaphoz!
Magyar megmaradás

Fekete Gyula író-közgazdász búcsúztatása

2010-03-03

Fekete Gyula

Íme, hát, Te is eltávoztál körünkből, kedves Gyula Bátyám... 1993-ban Te tartottad a gyászbeszédet Édesapám, dr. Horváth Lajos sírjánál. Akkor egy ötgyermekes apát búcsúztattál, és most hasonlóképpen öt gyermek apja emlékezik meg Rólad végső nyughelyedre tértedkor. E réges-régi temetéskor még nem hittem volna: nekem adatik meg az a tisztesség, hogy majd egyszer végső búcsút vegyek Tőled - a Györffy-sták egy nemzedékkel későbbi utódai nevében, a soha meg nem alkuvó tisztesség jegyében. És ez történik meg éppen ma.

Ti – a népi kollégiumok hálózatának alapítói, a földosztók - voltatok az igazi nagy magyar nemzedék. A legnagyobb nemzedék a legmocskosabb, legtragikusabb évszázadban – a kétvilágháborús, hitlerista-sztalinista, trianoni-párizsi békediktátumos, '56. tiszta és nemes magyar népfölkelését-szabadságharcát eltipró – XX. században. Eme élhetetlen korszakban - e kor tisztánlátást és jellemes cselekvést ellehetetlenítő füstös ködtengerében - voltatok sziklacsúcsokról fénylő, erkölcsi-szellemi világítótornyok, a Györffy-kollégisták legjobbjai, akikhez Te is tartoztál, Gyula Bátyám, és immár örök időkre oda tartozol.

Az volt a sajátotok, ami a leginkább hiányzik manapság: magyarként ÖNÉRTÉK-TUDATOSSÁG, a nemzet iránti rendíthetetlen hűség, a tudatos nemzetépítés és nemzetszolgálat. A szolgálat Rabindranath Tagore-féle magasztos értelmezése-megélése. A híres indiai író-költő mutat rá egy versében a nemes szolgálat lényegére: „...láttam, hogy magában a szolgálatban leledzik minden szépség, jóság s boldogság.”

Akár Te is írhattad volna e sorokat a Györffy-sták általános jellemzéseként. Te végigszolgáltad az életed, és a jó barátok értették és érezték, mit jelentett e sallangmentes, alkotó munkálkodás. E barátok tudták csak igazán, mennyire jellemzően érvényes a mély filozófiai mondandójú műveidre egy Stanislaw Jerzy Lec-aforizma: „Mások analfabetizmusa is gyötrelmessé teheti az írást.” Tudjuk, túl sok efféle gyötrelemben volt részed...

Sokan kérdezik az újabb nemzedékek tagjai közül, hogy kik is voltak ezek a Györffy-kollégisták, miért kell – de legalábbis illik – tudni róluk, mi volt a jelentőségük, a jellemzőjük. Ismeretes, hogy a két világháború között a népi szellemiség térnyerését támogatandó hozták létre a neves néprajztudósról elnevezett kollégiumot. Itt szegény sorsú, tehetséges, népi gyökereikből táplálkozó diákok kaptak lehetőséget továbbtanulásra, a közösségi élet – önkormányzat, önigazgatás - saját szájíz szerinti kialakítására. Helytállás, tántoríthatatlan hűség, nemzetmentés szóval és tettel – tömören ez a Györffy-sták jellemzője. Történész tudósok írják: vannak olyan korszakok a történelemben, amikor csak a puszta túlélés lehet az életfeladat, és már ez is emberfeletti energiákat követel. Ha még valami plusz is sikerült, akkor az egészen bizonyosan az Atyaúristen kiemelt áldásával történhetett. Meggyőződésem, hogy 2010. január 16-odikán egy ilyen Isten-áldotta élet ért véget.

A Györffy-sta szellemiségre, hűséges hazaszeretetre, amely annyira jellemezte az elhunytat is, álljon itt tanúságul egy igaz történet:

1956 november vége felé – majd' tíz esztendős siheder voltam akkoriban – késő este csöngettek belvárosi lakásunk ajtaján. Tekintettel az egyre vészterhesebb időkre Édesapám ment ajtót nyitni. Ismerős baráti hangot hallottam: „Lajos, itt már vége mindennek. Eldöntöttük, hogy nem várjuk be a megtorlást, disszidálunk. Lent várakozik az utcán egy teherautó, már rajta vannak a mi holmijaink. Van egy fél órátok; pakoljatok ti is, amíg nem késő! Számodra ragyogó állást sikerült szerezni Bécsben. Használd ki e lehetőséget, családoddal együtt!” Meghűlt bennem a vér: „Uram Isten, most mi lesz?!” Rövid, pattanásig feszült csend után hallottam Édesapám nyugodt hangját: „Tudjátok, ebből az országból a paraszt nem mehet el, a munkás nem mehet el; ezt az országot mindig az értelmisége hagyta cserben. Én nem. Menjetek békével!” … És apám szomorúan becsukta a lakásajtót.

A Györffy-kollégisták – a magyar szegény rétegek tehetséges, első generációs értelmiségi utódnemzedéke - mindig is szálka voltak az ÁVH szemében: tudtak róluk, ismerték az alapállásukat, de általában nem tudtak mit kezdeni velük. Hiába vallatták az egyes személyeket, bűnjelek után kutakodva - „Hol vannak a taglisták, melyek a szervezeti egységek”? - soha nem találtak semmit. Nekik nem volt szükségük „bolsevik sejt”-szerű szervezkedésre. Elegendő volt évi néhány beszélgetés egymással lakásokon, bálok alkalmával, falujáráskor, és mindig mindenki tudta – A KÖZÖS SZELLEMISÉGBŐL FAKADÓAN tudta -, hogy „mi a dolga”. Megfoghatatlanok voltak és megingathatatlanok, épp ez tette veszélyessé őket a rákosista-kádárista hatalom számára.

Nekem Fekete Gyula legfontosabb – mert abszolút 'üzenet-értékű' – műve az „Elfogultságaim térképe” (1981). Az egypártrendszer évtizedeinek torz gondolkodását mutatja be úgy, hogy szemléletesen jelzi: az 'átlagembert' a hatalom leszoktatta arról, hogy fölmérje saját helyzetét, és ennek alapján következtetéseket vonjon le és önállóan cselekedjék. A közösségek gondjait taglalva, a problémamegoldást elhanyagoló passzivitást ostorozva így ír (idézem):

„Olyasformán legyintenek rá, mint a viccbeli hajóutas: amikor a viharban léket kapott a hajó, s a kabinjában fölrázták álmából, ő a másik oldalára fordult, mondván: kit érdekel, nem az én hajóm!

Bármilyen ritka békében a haza-élmény, a sorsközösség békében is valóság. Egyazon hajón vagyunk. A jó vagy rossz politika, a jó vagy rossz gazdálkodás, a jó vagy rossz állampolgári közérzet meghatározó mindnyájunk életére, sorsára.

Ha már a közös veszedelmek és megpróbáltatások békében ilyen alattomosak, nem tehetnénk többet azért, hogy legalább a tudatunk tartsa számon a békében is valóságos sorsközösséget?” (Eddig az idézet.)

Fekete Gyula tudta, hogy egyazon hajón vagyunk. Sőt, az is egyértelmű volt számára, hogy ez az egyetlen hajónk van, ezzel kell gazdálkodnunk, s magyar emberekkel benépesítenünk, magyar kultúrával 'belaknunk'. Innen indult az ő aggodalma, segíteni akarása, amely pl. az „Éljünk magunknak?” c. levelező-sorozatban nyilvánult meg a 'Nők Lapja' hasábjain. Ha őt akkor meg akarták és tudták volna érteni, akkor ma kb. 15 millió magyar élne e 93 ezer négyzetkilométeres hazában, és nem kéne senkinek demográfiai gondjainkról, idegen népek, MUNKAERŐ betelepítéséről töprengenie...

Hiszem, hogy Fekete Gyula egész életére, munkálkodására a megfelelő, a lényeget kifejező szó: nemzetgazdász. Ő a NEMZET gazdásza-gazdája volt, a szó legnemesebb értelmében.

És mi, Györffy-sta utódnemzedékek ezt a magvetést, ezt a jellemformálást köszönjük Neked, Gyula Bátyám. Itt, a sírodtól üzenjük: megtartjuk tanításodat, folytatjuk életművedet. A Magyarok Istene óvjon, védjen-vezéreljen Téged égi utadon, Csaba királyfi csillagösvényén, amely közös kincse minden Kárpát-medencei magyar embernek! Szervezd tovább égi szinten a Györffy-sta csapatot; segítsétek onnan fentről munkánkat, hogy mielőbb elérhessük ama célokat, melyekért egész életetekben Ti is küzdöttetek.

Biztos lehetsz benne: mindannyiunkban tovább él szellemiséged, mi ott tudjuk sírod fölött láthatatlanul is Gárdonyi Géza sírfeliratát: „Csak a teste.”

Ég Veled!

(Ludányi-Horváth Attila; okl. közgazda, szakkonzul, nyugalmazott diplomata)

Gödöllő, 2010. 02. 09.